Változások

Amint említettem, anti-fogadkozás-hívő vagyok, mégis úgy döntöttem, újévtől kezdve megpróbálok jobb ember lenni: rendesebben takarítani, kevesebbet panaszkodni, és főként türelmesebb lenni, bár gondoltam, ez lesz a legnehezebb. Reggel még jó ötletnek hangzott mindössze 3 dolgot kitalálni a gyerekekkel, miben szeretnének ők valamit változni. Sophie lelkesen üdvözölte az ötletem, de Tom még mielőtt kettőt szólhattam volna, megvétózta, ő bizony változásnak még a hírét sem szívesen hallja, nemhogy ő maga legyen azzá... Próbáltam őt győzködni jobbról, balról, de hiába, keményen ellenállt. Nem. Ezt kicsit helyre kellett tennem magamban, hogy míg én kész vagyok a fejlődésre, ő nem tart itt. Beláttam, az ötletem eleve halva született dolog volt egy antiváltozás-hívő autista gyerek számára, de mivel az ember agya, miközben hétköznap tesz-vesz, nem autista-üzemmódban működik folyton, így erre még reggel láttam némi reményt.  Már épp kezdett bennem helyrebillenni az egyensúly, amikor bejelentette, hogy számítógépezni megy, ami általában nála a világ legtermészetesebb dolga, ám ami nem volt bekalkulálva, a változás: a gép nem indult, teljesen sötét képernyő fogadta a bekapcsológomb benyomása utána.

 A következő sorokhoz egy kis kitérővel hozzátennék annyit, hogy Tom érdeklődési köre nagyjából kimerül a számítógép működése, a számítógépes játékok témakörrel. Ezzel a dologgal a nap 90%-ában el van foglalva, ha épp nincs bekapcsolva a gépe, akkor ezen morfondírozik, mi hogy is működik a gépben, mekkora teljesítményű alkatrészek kellenek a különféle dolgaihoz, és hasonlók. A "beszélgetéseink" nagyjából abból állnak, hogy ő mesél a számítógépről, én bólogatok, erre a múltkor megjegyezte, hogy elég egyoldalú partner vagyok, mivel nem tudok hozzászólni az ő megjegyzéseihez, mire erre is hevesen bólogattam, közölte,hogy unalmas vagyok.  Ezzel csak azt akartam szemléltetni, hogy kb. él-hal a számítógépekért, sok dologhoz ért, de mindenhez nem.

Ami ezután jött, azt csak az tudja, aki átélt már olyat, amikor egy autista ember valamiben teljesen biztos, hogy be fog következni, ám az mégsem úgy lesz. A kiborulás olyan formája ez, amit valóban mi, földi halandók nem értünk meg, mintha megnyílna a föld vagy az ég, az ő fejükben ez kb. hasonló érzés lehet. Először ész nélkül elkezdte kapcsolgatni, hiába látta, hogy hiába, majd ütögetni kezdte a gépházat, mindeközben síri hangon jobb belátásra próbálta bírni a gépet. Majd miután fenti sorozat nem hozott eredményt, elkezdte kihúzogatni a hátsó részéből a kábeleket, pánikrohamszerűen mormolta, hogy "nem lesz gépem, nem lesz gépem", ezt ismételgette számtalanszor... Na, én ekkor léptem közbe, hogy most mégis mi a terve. Nem volt terve. Nekem sem. De láttam a szemeiben a más-állapotot, ami ilyenkor leginkább egy időzített bombához hasonlít. Próbáltam kívülről őt, belülről magamat nyugtatni. Eszembe jutott, hogy aki összerakta neki a gépet, segíthet, mire ő elvetette az ötletet, hogy biztos nem. Közben vadul szedte ki a kábeleket még mindig. Aztán megfogta a gépet - magamban én arra készültem, hogy most jön a gép ripityára zúzása, de azért bíztam annyira a lélekjelenlétünkben, hogy ez nem történik meg - majd kisétált vele a másik szobába, mire javasoltam neki, hogy tegye le a földre, az úgy lesz mindenkinek a legjobb. És innentől nem is részletezem, de borzalmas veszekedésbe kezdtünk a dolgok fontossági sorrendjéről, mert tényleg nem lehetett lehiggasztani semmivel, könnybelábadt szemmel nézett, és mindent szét akart dühében zúzni, de végül nem tette. Ilyenkor kb 5 évet öregszem. Féltem az ő, a húga, és az én testi épségemet és csak abban bízom, hogy le tudom nyugtatni... Eddig mindig sikerült.