Tom 2,5 éve jár a mostani iskolájába. Nem szereti az osztálytársait, igazi barátja az elmúlt 13 évben soha nem volt. Előfordult egyszer, hogy nálunk járt egy osztálytársa, de Tom kiborult, mert nem ő volt a központban és nemcsak vele foglalkoztam, mertem az osztálytársával is beszélgetni. Amikor elment, azt mondta, élete legrosszabb élménye, amikor az ő saját birodalmában volt valaki, aki nem ő saját maga. Hát, erről ennyit. Mivel én az itthoni eseményekről tudok úgy igazán, csak elképzelni tudom, hogy az iskolában sem sokkal jobb a helyzet ennél. Néha mesél róla: alig várja az órák közti szünet végét, amikor megszűnik a gyerekek hangoskodása és beszéde, mert nagyon nehezen viseli. Tehát kb. ennyiből áll az iskolai léte, hogy az órákon (most már) viszonylag csendben van, a szünetekben pedig azt várja, mikor lesz végre vége és irány haza! Amikor megkérdezem, beszélgetett-e valakivel, ingerült lesz, mivel - mondja ő - nem érti, ez egyrészt miért lenne fontos, pedig már próbáltam neki elmagyarázni, másrészt úgyis tudom, hogy nem, akkor meg miért kérdezek hülyeségeket, így újabban leszoktam róla.
Muszáj volt ezt leírnom , hogy érthető legyen az elkövetkezendő történet. Tehát Tom nemrég részt vett egy nagy rendezvényen, ahova a környékbeli iskolákból meghívtak gyerekeket, és itt összefutott egykori osztálytársaival, akikkel váltottak pár szót. Ki milyen lett, a jegyei mennyit változtak az elmúlt 2 évben, ilyesmik. Amikor hazajött, nagyon lelkesen újságolta, örültem is, de persze megtudtam, kellett jócskán bátorítás neki a jelenlegi osztályfőnöke részéről. Nagyon hálás vagyok neki, amiért pártfogásba vette a fiamat. Azért ezt az egész barátság-dolgot már nagyon óvatosan kezelem, mert ami Tomnak úgymond barátság, egyáltalán nem biztos, hogy én is azt mondanám rá. Múltkor szemtanúja voltam, amint az osztálytársai kigúnyolták és ugratták, és ő azt mondta, milyen kedves tőlük, amiért beszéltek vele... De próbáltam ezt a mostani rendezvényes találkozást úgy tekinteni, hogy örültek egy kicsit amiért látták, de ennél valószínű nem történt több. Ám Tom nem intézte el ezt egy legyintéssel. Még másnap is azt mondta, harmadnap is, mennyire jó lenne elmenni meglátogatni őket, mert hiányoznak neki. Eleinte óvatosan próbáltam elmagyarázni: nem biztos, hogy jó ötlet, mivel ő nem sokat tett az osztályért, az osztályban, amiért annyira hálás szívvel gondolnának rá, ám hajthatatlan maradt. Kérdeztem, vajon elképzelhetőnek tartja-e, hogy felvenné a kapcsolatot velük, akárkivel a csoportból? Mivel határozott igen volt a válasz, nekem éppen elég volt az agyam beindulásához és a kezembe vettem a megszervezést. Nem volt egyszerű, hiszen a másik iskolából mégiscsak eltanácsolták és ez rányomta az egészre a bélyegét, de arra gondoltam, lehet, ez az ára, hogy végre valakivel barátságba kerüljön. Pár email-váltásba került, de végül megegyeztünk a volt osztályfőnökkel, éppen a téli szünet előtti héten nyélbe ütjük a látogatást.
Tomot kikértem aznap az iskolából, hiszen tanítási időben mentünk délelőtt. Indulás előtt még ránéztem az üzeneteimre, ahol a volt osztályfőnök megüzente, kb. éjfél körül érkezett a fiókomba: aznap lesz a karácsonyi műsor, így valószínű nem lesznek az iskolában, hanem az iskolától 5 percre lévő faluházban, de ettől függetlenül menjünk nyugodtan. Megmondom őszintén, arra gondoltam, szólhatott volna előbb is, de a cél előtt már nem adom fel.
Nem akármennyit, 2 órán át ültünk a teljesen üres iskolában és vártuk, hogy vége legyen a műsornak. Természetesen Tom sem örült ennek a várakozásnak, beülni az ünnepi műsorra pedig még inkább nem akart. Miután vége lett, és szép lassan szállingóztak vissza a gyerekek az épületbe, eluralkodott a káosz, senki nem tudta, meg lesz-e tartva az elkövetkezendő óra, vagy mehetnek egyből haza, mi pedig ott álltunk a zsibongó, rohangáló gyereksereg közepén bénán, és azt kérdeztem magamtól: most akkor ennyi volt a látogatás? Osztályfőnök egy sms-t dobott, mert nem tudott jönni, dolga akadt. Híre ment a suliban Tom jövetelének, felzarándokolt hozzánk az igazgatóhelyettes is és ott álltunk egymással szemben, mire Tom benyögte, hogy igen, én vagyok az, akit két évvel ezelőtt innen kirúgtak... Aztán kérdezte az igazgatóhelyettes, tud-e segíteni valamit, mire én ott helyben minimum egy dimenzióugrást tettem volna valahova az univerzum egyik legtávolabbi szegletébe. Mondtam, mi csak meglátogatnánk az osztályt, mire a feje fölött szinte láttam a kérdőjeleket, fogalma sem volt, mit mondjon vagy tegyen velünk. Én se tudtam. Végül Tomot beterelte az éppen kezdődő technika órára, ahol persze bontott csoport lévén csak a fele osztály volt, én pedig kint maradtam a folyosón. Ekkor már nemsokára indult visszafelé a vonat, lassan indulnunk kellett. Az utolsó percben megjelent a volt osztályfőnök. Kínos percek következtek. Mondta, ha a műsor előtt jöttünk volna, jobban jött volna ki a dolog, de nekem erről egy sort sem írt, ez csak max. az ő fejében fogalmazódott meg, az enyémben pedig, hogy leginkább semmikorra sem vártak... Tom amikor kijött az óráról, nagy csalódását fejezte ki, amiért így sikerült a látogatás, hiszen nem is tudott mindenkivel találkozni és beszélgetni sem tudtak, és azt hitte, majd miatta az osztály összejön. Én meg átkoztam magam, amiért ilyen naiv vagyok, mert természetesen megint a vágyaimat belevetítve a sztoriba azt hittem, majd épp itt épp most lel régi ismerősökön keresztül új barátokra a fiam és megállapítottam, hogy az ösztöneimre kellett volna hallgatni, amik megsúgták, hogy nem lesz jó vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése