Óriási bűnt követtem el...

Nem akartam mostanában írni, annyira a tanulásnak akartam szentelni az időmet, ám most mégis muszáj kiírni magamból, mert állandóan ez jár a fejemben, még tanulás helyett is. Remélem, nemsokára csak egy rossz álom lesz.

Azzal kezdődött minden, hogy nem vettem át egy postai ajánlott levelet. Igen, ebben bűnös vagyok. Mea culpa, mea maxima culpa. Az értesítőt valahova elkevertem, rápakoltam és ennyi, el is felejtettem, hogy volt. És mivel már minden számlám a neten intézem, túl sűrűn nem is nézegetem a postaládám, úgyis csak a hülye választási papírok jönnek, vagy a reklámanyagok, amiket néha kiszedek. Viszont arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből milyen következtetéseket vonnak le rólam. Történt ugyanis, hogy mivel nem vettem át ezt a levelet, ami a Kormányhivatal Hatósági Osztályától érkezett, valami idióta ebből arra következtetett, hogy én elköltöztem otthonról és ezzel én a gyermekem ELHANYAGOLOM! Hát, no komment. Ezen felbuzdulva rögtön jöttek is az illetékes elvtársak helyszíni szemlére, csakhogy én az értesítőt sem kaptam meg (2. levél fel nem vétele), így nem voltam itthon, tehát végképp bizonyítva látták, hogy valóban nem otthon lakom... Arra még véletlenül sem gondoltak, hogy esetleg netán a munkahelyemen vagyok... Egyből felhívtak (na pl. a telószámom honnan tudták, az is rejtély), hogy HOL VAGYOK, MIT CSINÁLOK, majd beidéztek másnapra (5 faluval arrébb "laknak", szupi...), jegyzőkönyvet vettek fel, kihallgattak, én meg csak pislogtam, hogy miket feltételeznek. Mindezt abból, hogy nem vettem át a hülye levelüket. A legapróbb részletekig mindenre kíváncsiak voltak... Lefénymásoltak minden iratomat, komolyan ha vicces kedvemben lettem volna (nem voltam), megkérdeztem volna szívem szerint hogy esetleg az ujjlenyomatomat nem akarják-e levenni, esetleg a fogaimról is készíthetnének becses emlékű felvételt... Úgy éreztem magam, akár egy bűnöző. Aztán, kb. mint az óvodában, megígértették velem, hogy ezentúl átveszem a leveleket és figyelni fogok a postaládára (...hát komolyan inkább nem mondok semmit...) és megfenyegettek, nehogy megnyugodjak, mert ezentúl bármikor kijöhetnek ellenőrizni... Hát az agyam eldobom.... Nem az zavar, hogy kijönnek, felőlem benézhetnek a kukába is, mit eszem, vagy akármi, de hogy mindezért gyermek elhanyagolásért feljelentettek és még nekem kell mosakodnom, hogy ártatlan vagyok, kissé hogy is mondjam... Dühítő, elszomorító, elkeserítő... ÉN tudom hogy nem hanyagolom el a gyerekem, és nem, nem nekem hisznek, hanem egy jöttmentnek, aki azt sem tudja valószínű ki vagyok, és feljelent, hogy nem lakom otthon... Még mindig nem nagyon jutok szóhoz, de biztos én vagyok a hibás, aki ezt a tökéletes rendszert rossz szemmel nézi. Örülnöm kéne, hogy ennyire szemfülesek és vigyázzák a veszélyes egyedek (mint ÉN is pl.) tevékenységeit, nehogy megkárosítsak bárkit... Sóhaj...

Testvérek

Engem és a nővéremet anyám akaratán kívül úgy nevelt, hogy nem lett jó a kapcsolatunk, a mai napig sem az. Folyton vitáztunk, veszekedtünk, verekedtünk, féltékenykedtünk, ahogy azt rossz testvérekhez illik. Éppen emiatt voltam bajban, mivel ilyen mintát hoztam magammal: annyit tudtam, hogy milyen testvéreket nem szeretnék nevelni a gyerekeimből, de azt már nem, milyen is a "jó" irányba való terelés.

Mivel Sophie másfél évvel később született, mint Tom, nem kellett hozzászoknia ahhoz, hogy a tesója másképp gondolkodik, mint a többi gyerek, neki ez így volt természetes. Sőt, eleinte fel sem tűnt neki, hogy más lenne. Volt, hogy együtt pörgették csak úgy az autók kerekét, volt, hogy számomra teljesen érthetetlen és céltalan játékokba vonta be a húgát, aki állandóan ott sündörgött Tom körül, ha akarta, ha nem. Felnézett rá, a nagy bátyusra és sok mindenben követte. Így lett az, hogy Sophie egy kapoccsá vált Tom számára a külvilág és az ő belső világa között. Olyan finoman, észrevétlenül tette mindezt, akár egy jó pszichológus. Szerencsém van Sophie-val, hogy ilyen természete van. Nagyon hamar alkalmazkodik mindenhez, így a közös játékuk során sem volt másképp: Tom, ha szeretett volna valamit, azt kikövetelte magának, még ha Sophie nem is úgy gondolta, hamar letörte szegénynek a kezdeményezését. Vagy az volt, amit ő akart, vagy faképnél hagyta a húgát, aki pedig annyira istenítette őt, hogy inkább egy idő után beletörődött Tom akaratába. Nehéz volt eldöntenem, hogy mennyire szóljak bele, mert persze engem rendkívül zavart egy idő után, hogy Sophie-nak egy szava nem lehetett, de rájöttem, hogy fölösleges, mert csak vitát gerjesztenék vele és ahogy láttam, Sophie a maga jó alkalmazkodó képességével szép lassan rájött, hogy is tudná mégis befolyásolni Tomot és ez az évek alatt odáig fajult, hogy ha manapság Sophie valamit kér, Tom megteszi neki, képes lemondani a másik javára a saját akaratáról. És ez nála nagyon nagy szó. Természetesen ez sem igaz mindig, de észérvekkel meg lehet őt győzni. De ha nem vagyunk elég okosak, Sophie és én, akkor ha a fejünk tetejére állunk, sem tudjuk rávenni, amire nem akarja.

Természetesen így visszagondolva nem volt ez mindig ennyire egyértelmű és sokszor gondoltam azt, hogy valamit elrontottam, amikor Sophie-nak itt-ott lila foltok keletkeztek Tommal való összetűzései során, vagy épp egymás beárulták előttem, de ma már látom, hogy ettől még jó testvérek lettek és bízom benne, hogy azért valamennyire nekem is van közöm ehhez, de természetesen Sophie akarata nélkül nem ment volna! Ráadásul a java még hátravan, a kamaszévekbe épp csak belecsöppentünk, tudom, hogy nagy csaták várnak ránk és biztos vagyok benne, hogy nem fogom mindig ilyen pozitívan látni a jövőt, de ami a kettejüket illeti, egészen bizakodó vagyok.