Szinte azonnal, ahogy megírtam a tegnapi bejegyzést, kaptam egy e-mailt az osztályfőnöktől: Tommal az iskolában igen nagy gondok vannak. Mostanában kezd elfogyni a tanárok türelme és az osztálytársaké is, ezt próbálja megakadályozni, emiatt kért egy beszélgetést tőlem, amit még ma délután telefonon megtettünk.
Hát, mit mondjak, nem volt a legkellemesebb beszélgetés, mivel kb. a védőügyvéd szerepét kellett játszanom, miszerint a fiamat ismerem annyira, hogy nem akar rosszat, csak rosszkor mond rossz helyen dolgokat, amiket félreértenek és ezek vezetnek oda, hogy szemtelennek tűnik időnként.
Elmesélte a múltkori földrajz intő történetét, és még egy-két felháborodott kolléga visszajelzését, akik szerint Tom viselkedése tűrhetetlen az órákon. A félévi magatartásjegy sem volt mindenki ínyére, mert végül a jobbat kapta.
Nagyon kellemetlen ez nekem. Hiszen én is azt szeretném, ha be tudna illeszkedni, ők is, a fiam is, de épp maga az állapot, ami megakadályozza ezt. Ötleteltünk, mi lehet a megoldás, de olyan nagyon sokkal nem jutottunk előrébb. Megígérte az osztályfőnök, hogy próbál még türelmesebb lenni és kiállni Tomért. Én is megígértem: amit tudok, megteszek, beszélek a fiammal és biztosítottam az osztályfőnököt, hogy tökéletesen megértem őket is, hiszen itthon is a folyamatos beleszólás mások párbeszédébe nagyon zavaró tud lenni, hát még ha van az osztályban rajta kívül jó pár gyerek, akik szeretnének valamit hallani a tanításból és nem feltétlen az ő monológjára kíváncsiak. Remélem, tudtam valamennyire hatni a fiamra, amikor megbeszéltem vele ezeket, ő is megígérte, hogy próbál változni. Kíváncsi vagyok.
2. nap
Annyi történt ma, hogy suli után első dolgom volt Tomot megkérdezni,
sikerült-e az áttörés a csöndbenmaradás terén. Hát nem. Mert piszkálják,
amikor beszél órán magában. Nem is a többiekhez, hanem magában, de ez
zavarja őket, nem tudnak figyelni. Ha nem általa viccesnek talált
beszólásokat ejt meg, akkor magában beszél, így összeveszett az órán a gyerekekkel. Ennyi volt a nagy beszélgetés hatása. Pedig ő azt mondja, próbált csöndben lenni, de muszáj
beszélnie mégis, és nem is nekik beszélt, és nem is rosszat... Mondom
neki: ez nem így működik, ha közösségben vagy, nem oszthatod meg
rögtön a gondolataidat másokkal, mert ők figyelni szeretnének a
tanárra. Erre ő pislogott kettőt és megkérdezte: de hát MIÉRT? ... Ha egy 6 éves elsős kérdezi tőlem ezt, azt mondom, ok, de a fiam
már másfél hónap múlva 14 lesz, és még mindig nem
esett le neki, hogy ez senkinek nem jó... Mondom neki nem először: mert ez a szabály.
Osztályban csak akkor beszélünk, ha a tanár felszólít. Még ilyen laminált
figyelmeztetője is volt erre vonatkozólag, hogy ha ránéz, tudja, na de
már nincs. Gondoltam, már elég nagy ehhez. Lehet, mégsem.
Aztán új ötletem támadt, nem véletlen jártam annyi autista
konferencián, valami ragadt rám a koszon kívül is: a füzet. Nagyon bízom
benne, hogy beválik. Mondtam neki, inkább írja le, amiket órán nem bír magában
tartani, mint beszéljen. Először hevesen tiltakozott, de aztán
meggyőztem őt, hogy a többiek sem fognak vele veszekedni, ha csöndben marad és utána a szünetben az ofőjének vagy a többieknek
vagy akárkinek elmondhatja, mit akart, bánom is én, csak ne az órán.
Hát most ez az új reményem. Hátha...
Azt meg nem akarom újból elkezdeni itt, amit a régi iskolában,
hogy minél inkább mondom neki, hogy ki lesz rúgva, ő annál inkább
csinálja a hülyeséget, mer akkor már úgyis mindegy... Na, hát ez van
most velünk. Most kb. kicsit
felrázódtam az apátiából, ami újabban elővett sokszor, hiszen meg kell oldanom ezt a dolgot, különben jaj nekünk. Az tartja bennem a lelket, hogy a krízis nem mindig
rossz, fejlődni is lehet általa ugye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése