2014. január 5., vasárnap

Szünet-végi szindróma

Holnap véget ér a téli szünet az iskolában, ennek folyományaként Tom bejelentette, hogy ismét kijött a refluxa. Ez nálunk a szünet-végi szindróma, ami minden iskolai szünet vége felé jelentkezik. Az is külön történet volt, mire rájöttem, hogy ez a kettő összefügg.

Még az előző iskolájában kezdődött az egész, Tom 8-9 éves lehetett, amikor az egyébként is nehezen evő gyerekből még nehezebben evő lett. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de ez a nyári szünet végének közeledtével kezdődött, Tom egyik napról a másikra nem volt hajlandó enni, bármit is főztem. Valamennyit azért ímmel-ámmal evett, de nem értettem, mi lehet a baj. Amúgy is rettentő válogatós, ezért próbáltam a kedvenceit főzni, de abból sem evett sokkal többet. Azt tudtam, hogy az iskola folyamatos stresszt vált ki belőle, de azt nem, hogy ez refluxot okozhat.

Tudni kell, hogy az autisták fájdalomtűrő-képessége az átlagosnál nagyobb és mint ilyen emberkék, nem szívügyük, hogy a szülőket azon nyomban tájékoztassák arról, ha nem jól vannak, viszont előszeretettel kommunikálják ezt ezerféle más módon, csak hogy muszáj legyen törni a fejünket, vajon most mi baja lehet. Tom fokozott ingerlékenységgel, a lakásban fel-alá járkálással és az átlagon felüli mennyiségű hisztivel jelezte még a nem-evés mellé, hogy valami van. Első dolgom ilyenkor az volt, hogy vártam, hátha elmúlik, lenyugszik. Aztán amikor az iskolából is folyamatosan jelezték a helyzet romlását, elvittem őt orvoshoz, aki egyből felismerte nála a refluxot, mivel kiderült, hogy Tom folyamatos hányingerrel és gyomorfájással küszködött, csak épp nem tudta ezt így megfogalmazni nekem. Ám az orvos ahogy belenézett kicsikém szájába, megnyomkodta a hasát, tudta, hol van a kutya elásva. Én meg persze rettentő dühös voltam magamra, hogy hetek teltek el segítségkérés nélkül, sőt, egyből magamban kezdtem el keresni a nevelési hibákat, amiért úgy viselkedett, ahogy. Ez tipikus.

Így azóta itthon mindig van gyomorsav-lekötő, mivel már tudom, téli-nyári és a többi szünet végének közeledtével szükség lesz rá. És a türelmemre. Mert indul a le-föl mászkálás, helykeresés, jaj mi lesz, ha kezdődik az iskola meghallgatása ezerszer. Ilyenkor nem is tudom, mit csinálnék legszívesebben. Nem, nem a gyerekre haragszom. Az egész oktatási rendszerre.

8 megjegyzés:

  1. "Tudni kell, hogy az autisták fájdalomtűrő-képessége az átlagosnál nagyobb és mint ilyen emberkék, nem szívügyük, hogy a szülőket azon nyomban tájékoztassák arról, ha nem jól vannak"

    Nem a fájdalomtűrő képessége miatt nem mondta, hogy mi a baja, hanem az alexitímia miatt:

    http://livewithit.blog.hu/2014/01/01/alexitimia_az_erzelmek_felismeresenek_keptelensege

    Érezte ő a fájdalmat, és szenvedett is miatta, csak képtelen volt megfogalmazni, hogy mit érez. Én is nagyon sokszor voltam így gyerekként, hogy nem azért nem kértem segítséget, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam elmondani, hogy mi a bajom.

    Szívszorító volt olvasni egyébként, biztosan nagyon sokat bántják az iskolában, és azért utálja ennyire. Nekem is a vasárnapjaim mindig fel-alá járkálással és egy merő stresszben teltek, hogy jaj, ne, hétfőn megint menni kell ...:(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt leírtad. Épp a múltkor, miután már ezt megírtam, bukkantam a blogodban erre a bejegyzésre és igen-igen elgondolkodtam rajta.

      Nálunk az érzelem felismerés és visszacsatolás, szinte mondhatnám, pici korától ment, amit úgy kell elképzelni, ha dührohama volt (és épp nem voltam depressziós, ami miatt nem mindig úgy működtem, mint ahogy azt el lehetett volna várni), visszakérdeztem, hogy jól értelmezem-e, hogy most ő azt érzi-e, amit én kívülről látok és ez általában bejött és "igen" volt a válasz, de a betegségek tüneteinél - mivel egyáltalán nem jelezte, hogy ez neki mennyire rossz, úgy gondoltam, talán nem is érzi. Ezért is örülök, hogy leírtad!!

      Az érzelemfelismerés úgy veszem észre, egyre jobban működik és már a reflux tüneteit is biztonsággal felismeri. Haladunk, szép lassan :) Bár, mint minden anya, szívem szerint azt kívánnám, sose kelljen a fájdalmat megtanulnia, de ez eléggé szentimentálisan hangzik és elkerülhetetlen, és ha belegondolunk, sajnos szükséges is.

      Szomorú, hogy az iskola miatt minden aspi szenved, a rengeteg negatív tapasztalat miatt :(

      Törlés
  2. Sajnos mi is itt tartunk. A második év sokkal nehezebb, szorong, az iskolában bántja az egyik szintén aspergeres osztálytársa, tehetetlenségében éles, visító hangot ad ki, ezzel pedig még nagyobb ellenérzést vált ki a többiekben. Nagyon el vagyok keseredve és úgy érzem megszakad érte a szívem, de a pedagógusokat is megértem.

    Az alexitímia kezdetektől jelen van, sem megfogalmazni, sem máshogy kifejezni nem tudja a fizikai és érzelmi fájdalmakat.

    Hogyan lehet ezt tanítani, fejleszteni? Van megoldás?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. abigail, nagyon sajnálom a gyerkőcöt, abszolút meg tudlak érteni :( a következő írás az érzelmi tanításról fog szólni a kedvedért, és csak remélni tudom, hogy holnap lesz időm rá :)

      Törlés
  3. Nem lehetne magántanuló? Ha lett volna ilyen régen, én az lettem volna. Az iskola egy undorító szemét hely, semmi értelme nincs!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, körbejártam már ezt a magántanuló témát is, de úgy gondolom, ha az lenne, később az életben még több gondja lenne a beilleszkedéssel. Így is van, hát még ha folyton itthon lenne... mert egyébként sulin kívül nem jár sehova. Tudom, mennyire nehéz neki, de muszáj kicsit igazodnia magán kívül is a világhoz. Az iskola kikerülhetetlen...

      Törlés
  4. Már óvodától kezdve utálom a hétfőket, de leginkább a vasárnap estét, annál rosszabb nincs! A vasárnap olyan, mintha a senki földjén lennék, elfolyik az idő a kezeim közül, semmihez sincs kedvem...pedig 12 éve ugyanott dolgozom és ugyanazt csinálom, egy gyárban. :D És még így se teljesen oké hétfő, de az első pár évben még rosszabb volt. Gyakran hánytam is, állandóan görcsben volt a gyomrom. Most már tudom, hogy miért.

    VálaszTörlés