2014. január 10., péntek

Különleges kapcsolat

A zene egy olyan kapocs Tom és a külvilág között, ami megnyugtatja őt. Legelső szavai közé tartozott ez a szó 2 éves kora körül: "szeni"- ez volt a zene. Ha valahol egy dallamot meghallott, lefagyott, láttam, hogy koncentrál, felemelte a pici mutatóujját és azt mondta: "szeni" és addig nem volt hajlandó eljönni onnan, amíg fel nem vettem őt és elhoztam. Tudom, könyörtelen vagyok, de ha mindig megvártuk volna, míg véget ér, sose jutottunk volna A-ból B-be.

Itthon rengeteg impulzus érte: az apja zenész vénával van megáldva, (akkor még együtt voltunk) ezért egyrészt amikor ő kicsi volt, sok olyan rendezvényen megfordultunk, ahol élő zene volt, másrészt nagy CD-arzenállal rendelkeztünk elég széles repertoárral, a népzenétől a komolyzenén át a rockig mindenfélét hallgattunk. Ezt ő is élvezte.

Amikor 3 éves lett, a hangszerek kezdték őt érdekelni, olyan szinten, hogy vettünk neki egy hangszerekről szóló könyvet, és azt rengetegszer át kellett vele lapozni és először még együtt, aztán már ő egyedül nevezte meg az összeset. Ha meghallott egy-két ütemnyi zenét a rádióban, rávágta, milyen hangszer szól. Akkoriban még volt a Ki nyer ma? című rádiós műsor, ( ami arról szólt, hogy ki kellett találni, melyik zeneszerző művéből hangzik el részlet ) és legnagyobb megdöbbenésemre amit egyszer hallott, már mondta is, ki a zeneszerző. Ezt ha mesélik nekem, biztos hogy nem hiszem el. Semmilyen korának megfelelő játék nem érdekelte, de ebbe annyira el tudott merülni, szinte kizárta az egész világot, amikor a zene megszólalt. Emlékszem, ha valami sérelem érte, vagy bármi baj volt, vagy csak a figyelmét kellett elterelni, és elkezdtem énekelni, teljesen elbűvölten arra figyelt és minden mást elfelejtett. Lefekvéskor sem tűrte a mesét, hanem  énekeltem neki. Ám egyszer megtört a varázs: kb. nagycsoportos óvodás volt, amikor egyik napról a másikra bejelentette: anya, most már ne énekelj! :) És ettől kezdve a hangom ignorálva lett. Hát istenem, nem vagyok egy Maria Callas, de mindenesetre az első pár évében élvezte legalább.

Óvodás korában tudván azt, hogy mennyire megigézi őt a zene, egy ideig hordtam zeneterápiára, mivel a zenén keresztül meg lehetett őt szólítani. Hogy mennyit használt, sosem tudom meg, hiszen nem tudom, ha nem hordtam volna őt, más lett volna-e a viselkedése, de talán mondhatom, ezen keresztül kicsit bejutottunk a világába és ő is kicsit kinézett onnan a miénkbe. Valóban ez egy kapocs volt.

Tom nem játékautót, labdát, vagy harcos katonát kapott szülinapjára, hanem eleinte játékhangszert. Volt pl. egy mini játékszintetizátor, ami beépített dallamot és állathangokat is le tudott játszani, ezt 2 évesen kapta és nem lehetett tőle elvenni, dührohamot kapott, ha nem nyomkodhatta. Befeküdt az ágyba és folyton ugyanazokat a beépített dallamokat nyomogatta, reggeltől estig. A mai napig a fülemben csengenek ezek a kis dalok. Én már kb. a hajamat téptem tőle, de ő rendkívül élvezte. Ezután egy fokkal komolyabb, mini székes szintetizátora is volt. Alig lehetett elmozdítani innen is őt. Ekkor jöttünk rá, hogy abszolút hallása van, mivel hallás után lejátszott hajszálpontosan dallamokat. De ez annyira nem érdekelte őt, inkább csak a monoton, beépített dallamokat szerette. Kb. 6 éves korától pedig mp3 lejátszót kapott. Már nem tudom, jelenleg hányadikat "fogyasztja", de szó szerint egyet-egyet annyi ideig használ, hogy teljesen tönkremegy a sok nyomogatástól egy idő után.

A zene iránti érdeklődése a mai napig megmaradt, de kicsit megváltozott: már nem lehet vele őt befolyásolni, inkább ő használja arra, hogy megnyugtassa saját magát ezzel és csakis akkor, amikor ő akarja. Szokása pl., hogy reggel, felkelés előtt egy órán keresztül hallgatja és este lefekvés után szintén ez a menetrend. Amikor az iskolából hazajön, a napi stressz után ezzel nyugszik meg. A kívülálló számára furcsaság a dologban, hogy csak vízszintes helyzetben képes ezt tenni, ringatózva, de nekem ez természetes. Ha nincs erre lehetőség, ingerült lesz és zavarodott. Pl. ha plázába megyünk, vagy olyan helyre, ahol szól a zene, onnan minél hamarabb menekülni akar, mivel azt nem ő szabályozza, a hangereje sem épp a neki megfelelő és nem tudja magát vízszintbe helyezni. A rádiót is mindig kikapcsolja, ha rajta múlik, persze elmagyaráztam neki, hogy nekem viszont néha szükségem van rá, de épp ezért, ha rádiót hallgatok, ő rendszerint otthagy.

Tehát eljutottunk oda, hogy csak azt a zenét élvezi, amit ő választ, és akkor, amikor ő szeretné, és ebből nem enged egy fikarcnyit sem. Jelen pillanatban a kedvence a tuc-tuc zene és évek óta nagy álma, hogy egyszer még DJ lesz.

4 megjegyzés:

  1. Ez nagyon jó, hogy talált egy módszert, hogy megnyugtassa magát. Az, hogy mindent ő akar kontrollálni, természetes dolog, hiszen aspergeres :)

    A DJ-skedés is jó ötlet, nagyon sokat fog segíteni a gimnáziumban a beilleszkedésben. Ha van egy szerepe a közösségben, a többiek is könnyebben el fogják fogadni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na igen, a kontrollálás... :) Fontos, tudom.

      Az, hogy ő úgy érzi, itt nem fogadják el, néha tévedés. Jelenleg az általa írt darabot gyakorolják farsangra. Zenét is kevert alá, meghallgatták, de azt leszavazták, ám a jelenetét előadják. Ez nem annak a jele, hogy kiközösítenék :) Néha biztos nehéz vele szót érteni, de ezek szerint próbálkoznak. Az élet apró örömei :) Büszke vagyok rá :)

      Törlés
  2. nahát, milyen kedves :) ezt jó hallani :)
    egyébként a kontrolligény is a stressz miatt nő meg. minél stresszesebb, annál erősebb a kontroll iránti vágy. én is sokkal rugalmasabb vagyok, ha nyugodtabb vagyok.

    egyébként úgy szeretek aspigyerekekről olvasni, mert olyan kedves kis egyéni mintázatuk van. mindegyik más és más, és mindegyik egy-egy külön érdekes, izgalmas világ :)

    VálaszTörlés
  3. örülök, hogy olvasol, én is szívesen olvasok aspikról, hiszen tényleg annyira mások :) és mégis sok dologban hasonlítanak :)
    milyen érdekes, hogy ez a kontroligény is nem mindig ugyanúgy áll fenn, egyszer lazább, egyszer szorosabb :)
    amúgy a te blogod volt szerintem az első személyes beszámoló, amit olvastam, többek között az is megerősített abban, hogy jól döntöttem, amikor a diagnosztizálás mellett tettem le a voksom és nem a "ne vegyünk róla tudomást, hogy más ez a gyerek, mert mit szólnak az emberek" elv mellett :) szóval nagyon köszönöm :) de asszem majd még erről is írok

    VálaszTörlés