Anya, most mit érzek? - avagy az érzelmek iskolája

Gondolom, akinek aspergeres a gyereke, minimum egyszer már hallotta a fenti kérdést és ilyenkor mi, szülők  elkeseredetten vesszük tudomásul, hogy valamit segíteni kéne a gyerkőcön, hiszen legelőször meghallva, olyan, mintha a gyerek "érzelmi fogyatékos" lenne, de mint lassan nyilvánvalóvá válik, szó nincs erről, csak épp fogalma sincs, hogy kéne megfogalmazni,

Egy régi sztori jut eszembe, amikor Sophie lányom óvodáskorú volt és egyszer egy nagy lila folttal a karján érkezett haza. Kérdeztem, mi történt.
- Megharapott egy kislány.
- Hogyhogy? Mi történt?
- Nem tudom. Egyszer csak játék közben megharapott. De nem haragszom rá. Ő ilyen harapós, mint Tom. Biztos nem tudja másképp elmondani, hogy nem jó neki.

 Valóban, Tom "harapós" volt kisebb korában, Sophie sajnos eléggé beleedződött ebbe. (Nem, nem vittem Tomot intézetbe, mint az Esőemberben, amiért bántotta a húgát, ez a rész a filmből a mai napig is kérdéseket vet föl bennem, mint még sok más, amikből az emberek sztereotip módon következtetnek arra, hogy ők bizony tudják, mi az autizmus, ha látták egyszer a filmet. De ez másik posztot kíván, lehet, majd egyszer írok erről is.) Tehát megtanulta, hogy vannak gyerekek, akik nem eredendően gonoszok, vagy rosszat akarnak, esetleg veszélyesek, hanem lehet velük is kommunikálni, csak több türelmet kíván. Végül nem lettek a lányommal barátok a harapós kedvű társával, viszont már akkor megtudtam, hogy elképzelni sem tudnék jobb partnert a fiamnak, mint a lányom. Valahogy úgy alakult, hogy Sophie később is az osztályban mindig elsőként ment oda az új, a kirekesztett, a valamiért hátrányban lévő csoporttársához azzal a kérdéssel, hogy "Jössz játszani?"

Természetesen egy átlag gyereket nem kell megtanítani, mit érzünk, hiszen azt valahogy tudják, érzik, magukba szippantják és annyira természetes, hogy észre se vesszük, mikor. Az aspi gyerekeknél azonban amennyire lehet, rá kell őket vezetni, meg kell nekik mutatni, ki kell mondani helyettük, megkönnyítendő a dolgukat, mit éreznek. Szinte hallani lehet, ahogy a nagy kő leesik a szívükről, amikor a szülő kimondja helyette: jól látom, ezt érzed? És meg is hálálják a maguk módján ezt.

Nem állítom, hogy minden aspi gyereknél biztosan működnek az alább felsorolt dolgok, CSAK ÉS KIZÁRÓLAG saját tapasztalataimat tudom leírni.

 Szerintem egyáltalán nem reménytelen dolog érzelmekre tanítani egy aspi gyereket, bár rengeteg türelmet kíván. Nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most leülünk az asztal két oldalára egymással szemben, előveszek egy könyvet és azt mondom: na, akkor most szépen megtanuljuk, hogy éreznek az emberek. Ezt csak azért írom le, mert voltak ilyen elképzeléseim, bevallom, de ez eleve kudarcra van ítélve.

Az első és legfontosabb nálunk a testvér. Tomnak borzasztó szerencséje van, hiszen Sophie a kezdetektől fogva végtelen türelemmel megáldva fordult felé, közvetített Tom és a világ között a maga teljes lényével. Kénytelen volt hamar kiismerni saját érdekében is, hiszen ha Tom rosszul érezte magát, Sophie is szenvedett tőle, az érzelmekre való visszakérdezést valahogy elleste tőlem és alkalmazta ő is.Amint már korábban írtam, a folyamatos érzelem-visszajelzést nagyon fontosnak tartom:

Én így és így érzek most. 

Látom, te most így és így érzel. 

Ennyire egyszerű. Volt például, hogy egy-két dührohama után elmondtam neki, mennyire megijeszti ezzel a testvérét, és engem is és ha lehet, inkább beszéljen arról, hogy mit érez, és ha tudjuk, megoldjuk a problémát. Amikor már kialakulóban van a dühroham, elmondom neki, hogy látom, most valami nagyon dühíti és folyamatosan beszélek hozzá, és beszéltetem és néha bejön, néha nem, de az intenzitása mindenképp csökken, ha látja, hogy vele vagyok és nem ellene.

Van egy könyv, ami nekem segített sokat, hogyan kell így kommunikálni. Elolvasva arra jutottam, hogy 1. elég szájbarágósan van leírva 2. normál embereknél kissé erőltetettnek is tűnhet 3. viszont a fiamnál kifejezetten bejött 4. a lányomnál is alkalmazom, amikor épp van türelmem. Mert megvallom őszintén, nem mindig van.

Valahol hallottam és olvastam róla (meg nem mondom már, hol), hogy arckifejezéseket ábrázoló kis képekkel is lehet gyakorolni, mégpedig kis képeket kivágunk, hozzá párosítjuk az érzelem megnevezését, amit szintén kis papíron kivágunk. Az ötlet jó, csak pár bajom van ezzel a módszerrel. Egyik, hogy ez olyan jellegű, mint amit az elején leírtam, hogy na akkor most gyere, leülünk, és megtanítom neked, hogyan éreznek az emberek. Nem szimpi. De lehet másnak bejön. A másik, hogy sokszor nem voltam benne biztos, hogy jól értelmezem-e a képeken lévő arckifejezést... Hopp... :) Vajon miért? :) És még valami. Épp az autisták rugalmatlanságából következően az a sok arc, sokféle módon ábrázolva már eleve nagyon összezavaró lehet, hiszen minden ember arca más és más, a mimikai ráncok és kifejezések egy-egy érzelem ábrázolásánál is eltérőek lehetnek.

A következő, ami esetleg bejöhet, a Szociális történetek a Kapocs Kiadótól, mellesleg nekik egész jó kis könyveik is vannak, elég drágák, ez a bajom vele. Tehát ebben semmi más nincs - nekem nincs meg, de többször a kezemben volt már - mint segítenek jobban megérteni egy-egy szituációt autiknak, ki mit miért szokott mondani és hogyan érez, ezt a gyerkőccel szépen át lehet beszélni. Ám szerintem ami még jobb, ilyet a szülő maga is ki tud találni olyat, ahol ismerős helyzetben ábrázolja őt és a környezetét, így még könnyebben megérti, ki, mit, miért mondott és közben mire gondolt.

Csak egy egyszerű példa: előfordult, hogy a gyerekeim nagymamája átjött hozzánk, Tom odajött, és miközben én beszéltem pár szót a nagyival, beleszólt és megkérdezte, hogy én miért nem szeretem a nagyit. Ez mindenkinek kínos volt és nyilván, nem mindennapi eset, de akkor tudom, legelőször nem reagáltam ezt le jól, bezavartam őt a szobába, de miután a nagyi elment, készítettem neki egy egyszerű ábrát képregényszerűen, részletes párbeszédbuborékokkal és gondolatbuborékokkal, ki mit mondott és gondolt közben. És ezen elidőztünk sokáig, emlékszem, tetszett neki, és nekem is, hogy megértette a helyzetet és azóta ilyen pl. nem fordult elő. Remélem, nem most kiabálom ezt el. :) De akár ennél hétköznapibb eseményt is le lehet neki rajzolni, vagy részletesen leírni.

Így nagy hirtelen ennyi jutott eszembe az érzelmek tanításáról, remélem, ezzel is tudtam valamennyit segíteni.