Napló- és levélrészlet Tom 8 évvel ezelőtti iskolakezdéséről

Naplórészlet:

"augusztus utolsó hete

 

Bementem beszélni a leendő osztályfőnökkel, aki szorongva válaszolta, nem tudja, mit fog csinálni 3 autistával és 8 magatartászavaros gyerekkel. Mindenesetre közöltem vele, Tom Asperger-gyerek, mire esetleg hogyan reagál. Nem örült különösképp. Megbeszéltük, együttműködünk. Hurrá.

szeptember 1. Péntek

 

Nem jó kezdés. A tanítás első napján elaludtam, ezért az évnyitót lekésve értem be Tommal, már amikor a szülők hazamentek. Felkísértem az osztályterembe, ahol a többiek szépen játszadoztak. Az osztály egyébként kicsi, van benne középen egy szőnyeg, a szélén padokkal. Elkezdte kinyitni az összes szekrényt, kérdezvén ebben mi van, abban mi van, mire egyből leintették, ezt itt nem szokták. Jó. Bele is törődött. Aztán játékok után kezdett nézgelődni és ekkor én eljöttem.

Tanítás után kb. fél kettőkor érte mentem. Azzal fogadtak, hogy kis hiszti volt, és amikor érte mentem is, épp hisztizett. Hazafelé kiderítettem, hogy az a baja, hogy nincs elektromos játék.

szeptember 2-3. Szombat-vasárnap 

Tom szombaton éjjel fél 12-kor még nem aludt, vasárnap elkezdett sikítva visítani kb. fél 11-kor, amikor már kértem, hogy kapcsolja le a lámpát és ne mászkáljon, mert zavarja vele Sophiet. Teljesen kiborult, üvöltött, mire Sophie felébredt, ő is üvölteni kezdett, mert megijedt, mire kész voltam teljesen és elkezdtem bőgni. Ekkor Tom meglepődött és elment magától aludni.

Eddig ismeretlen szokást vett fel, átállítgatja az órákat, úgyhogy csak a karórámban bízhatok, ha a pontos időt akarom tudni.

Visszatért régi, izommegfeszülős, rángatózós repkedéséhez, teljesen feszült lett.

Egész nap nem csinált semmit, amíg el nem vittem őket fagyizni a szomszéd faluba, csak ringatózott.

szeptember 4. Hétfő

 

Reggel a 7 órás buszra nem fértünk fel, annyian voltak. Így stoppoltunk, egyik ismerős hozott be. Nem tudtam, hogy nem kell megvárni az osztályfőnököt Tommal, ezért ott vártuk a tanítás kezdetét együtt, a többiekkel a folyosón. Látván fiam viselkedését, gondoltam szólok az osztályfőnöknek, megkönnyíthetnénk a dolgát napirenddel. Mire ő elhúzta a száját és azt mondta,  ennyi gyerek mellett erre nincs ideje. Még akartam vele 2 szót beszélni, mire ő: majd szülőin.

Tanítás után azzal fogadtak: épp jókor jön anyuka, nézze, mit művel a fia. A fiam azt művelte, hogy a szőnyegen hanyatt fekve akit ért rugdosott és artikulálatlan hangon visított. Mire a pedagógusok: ma ilyen volt egész nap, és csak hogy bosszút álljon, mindent tönkretett, szétszakított, eltört. Bosszúból. Mondom erre, hogy az eszükbe sem jutott, hogy esetleg fél vagy hasonlók, azt mondták, majd szülőin megbeszéljük...

Kérdeztem volna a diákigazolványt is, mondták, majd szülőin megbeszéljük.

Tom, kb. 10 percbe telt, mire felvette az utcai cipőjét és végighajította a folyosón a másikat. Tanítónéniktől még kifelé megkérdeztem, hogy elkezdődött-e már nekik a rendes tanítás, óra szerint, mire ők: nem értik a kérdést, meg majd szülőin megbeszéljük. Hát, egyelőre itt tartunk.

szeptember 5. Kedd

 

Ma  pontosan beértünk az iskolába, még korábban is a kelleténél, ezért Tomot bevittem az ebédlőbe, hogy ott megegye a reggelijét. Pár nagyobb gyerek már ott ült, és egymást oldalba bökve mutatták: nézzétek, itt az az új beszélő autista! Hát, nem tudom, milyen úton-módon jutnak el ilyen információk gyerekekhez, de erről is lehetne gondolkodni.

Tanítás után Tomot úgy kellett vadásznom, hol lehet, mire nagy nehezen rátaláltam az iskolaudvaron.

Épp sorban állt a homokozónál a mászókára várva, nyugodtnak tűnt. Ez már jó jel volt. Tanító néni közölte, ma végre megtörni látszik a jég, Tom jó útra tért és nem volt vele különösebb baj, ügyes volt és megdícsérték. Nofene. Azt mondja a tanító néni, ő úgy érzi, Tom próbálgatja a korlátait, meddig mehet el.

Hazafelé végig az úton be nem állt a szája, nem kérdezett, hanem mesélt! Ez nagy szó!"

* * *

Azt hiszem, kár hozzáfűzni bármit is... 
S hogy mi lett ennek a vége? Erről nemrég találtam ezt a levelet, amit a fenti dátumhoz képest fél évvel később az akkori ex-óvónéninek írtam a helyzetünkről:

"...Tom kálváriája tart. Sajnos. Most lesz jövő hónapban 7 éves. Nem is tudom hol kezdjem. A lényeg az, hogy nagyon okos gyerek, kivételes tehetség, de szociálisan éretlen. Nem sorolható sem autisták sem normális gyerekek közé. Hol teljesen olyan mint aki autista, hol úgy viselkedik, mintha semmi baja nem lenne és akkor nagyon aranyos és ragaszkodó. Eközött a két véglet között ugrál, de ez annyira nem jó, hogy nem való se autista osztályba, se normál osztályba.

Tom elkezdte az iskolát szeptemberben. Kis létszámú, speciális osztályban ahol nem igazán tudtak vele mit kezdeni. Ide irányította őt a képességvizsgáló. 1 hónap után a gyerek is kiborult és én is, kivettem őt, 1 hónapig a gyerekkórház neurózis osztályán volt, ahol Asperger-szindróma diagnózist kapott.

Közben intézkedtem, szaladgáltam jobbra-balra hogy hova mehetne. A képességvizsgálóban is ültem többször, a bizottság elnöke széttárt karral november elején közölte, hogy nem tudja mi legyen. Végül megegyeztünk a magántanulóságban, de kikötésük volt , hogy csak ideiglenesen. Most itt tartunk. Tom úgy megutálta az iskolát hogy nem hajlandó közösségbe menni, ezt kijelentette. Jövő év őszétől valószínű indul egy ép értelmű autista osztály, de többek szerint ez elvágná Tom további lehetőségeit. Többek szerint nem. Nagyon sok szakemberrel beszéltem, állandóan ezután járok, hogy lehetne a legjobb, de egyik fele ezt mondja, másik fele homlokegyenest az ellenkezőjét. Én még mindig azt mondom, mivel én ismerem őt a legjobban, talán az lesz a legjobb, amit én gondolok. Nem biztos, de mégis. Az a baj, hogy jelen pillanatban úgy érzem hogy nem születhet semmi esetre sem számára legkedvezőbb döntés, mert olyan nincs."