... ma nagyon-nagyon jól telt, teljes béke és csend és nyugalom jellemezte az egész napunkat.
De nem mindig volt ez így. Ahogy előző posztomban is utaltam rá, elég küzdelmes időszak volt az évnek ez a része, de volt még ennél is rosszabb. Tudom, sőt, most már elég régóta gyakorlom a csak-előre és semmi helye a régi rossz emlékeknek elvet, de óhatatlanul is ilyenkor bekúszik az emlékezetembe - ha akarom, ha nem - Tom első karácsonya. Gondolkodtam, hogy egyáltalán leírjam-e, de úgy döntöttem, megosztom. Akkoriban nem bírtam tollat ragadni, hogy leírjam a fájdalmam, annyira élénk volt, most már csak távoli rossz emlék. Szóval ha valaki nem szereti a sírós, rossz emlékezős írásokat, el se olvassa.
Ugye a magamfajta ember hajlamos túlidealizálni néha a dolgokat, amit nem is kicsit bánok meg utólag, de mindig lehet tanulni a hibákból. Gondolok itt most a karácsony estére, az ELSŐ elképzelt karácsonyra, amint a 8 hónaposom csillogó szemmel figyeli a karácsonyfán meggyújtott csillagszórót, én és a párom egymás karjaiban rámosolygunk és nyugtázzuk, hogy ezentúl most már hármasban ünnepelünk és mennyire is jó nekünk! Biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek válik ez valóra, de én a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna olyan karácsonyra, amilyen végül lett.
A fiam 14 évvel ezelőtt ilyenkor konkrétan az életéért küzdött, én idegkimerültségemben nyugibogyókon éltem és naponta ingáztam be Pestre a Kardiológiai Intézetbe, reggeltől estig ott ülve a fiam ágya mellett, hogy a lehető legtöbb időt töltsek vele.
A baj ott kezdődött, amit a blogom kezdetén már írtam, hogy szívbetegen született és szó volt róla, hogy majd valamikor meg fogják őt operálni, de még a team nem döntötte el, mikor. Talán majd ha elég erős lesz a szíve, másfél éves kora körül.
Az események azonban másképp alakultak. Novemberben elvesztette az eszméletét egy az orvos által fel nem ismert tüdőgyulladás következtében, a szíve felmondta a szolgálatot és ezáltal bekerültünk a legközelebbi kórházba, ahol a gyógyszeres kezelésen kívül nem nagyon tudtak vele mit csinálni. Kértek Pesttől műtéti időpontot életmentő műtétre, amire - mivel beteg volt - várni kellett, hogy kicsit felerősödjön. A betegségből kigyógyulva hazajöttünk pár napra, hogy összeszedjük magunkat, aztán befeküdtünk Pestre, ahol viszont a kórházban a gyerekosztályon egy vírus tombolt, amit sikeresen megkaptunk mi is, ezért ismét csak várni kellett a műtétre. Az idő viszont nem nekünk dolgozott, a fiam egyre rosszabb állapotba került, ezért meg kellett őt katéterezni, hogy megnézzék, bírja-e még kis ideig. Nem is bírta, összeomlott a keringése a katéterezés közben, ezért már iszonyú sürgőssé vált a műtét, amit a vírus miatt megint csak nem tudtak megejteni... és eljött mikulás napja, amikor bementem a fiamhoz, egy csokimikulás várt a gyerek helyett az ágyban. Jó 7-8 órás műtét volt, ahová úgy tolták őt be, hogy semmi nem biztos, de ők mindent megtesznek. A műtét Istennek hála sikerült, de még nem nyugodhattam meg, mivel a komplikációktól tartva benntartották karácsonyig. Először az intenzíven volt, ahol eleinte csak egy monitoron keresztül nézhettem őt meg, majd már beengedtek hozzá 1 órára, de az én pici fiam gézzel kikötve feküdt az ágyán és elfordult tőlem, nem is akart tudomást venni rólam, nyilván annyira rosszul volt és úgy egyébként is menjek a fenébe, hogy otthagytam őt a sok szenvedéssel... Karácsony előtt hazajöhettünk volna, ha nem kényszerülünk befogadó rokon üres lakásába amiatt, mert itthon épp szerelték az egész lakásban a központi fűtésünket. Szóval én csak arra emlékszem, hogy a gyerek kb. 39 fokos lázzal feküdt karácsonykor a kiságyban és én betelefonáltam a kardiológiára, hogy most akkor visszavigyük vagy se, de ők optimistábbak voltak nálam, azt mondták, majd elmúlik, ez még a műtét hatása. Igazuk lett, túléltük. Hát nem sikerült rövidre, de nekem minden évben ez az időszak eszembe jut ilyenkor. A legnehezebb az egészben azt hiszem, a TEHETETLENSÉG érzés volt, az, hogy én bármit megtennék, ha tudnék érte, de csak néztem a szenvedését, ezen kívül nem tudtam mit csinálni és nagyon egyedül éreztem magam.
DE! Tom milyen remek srác lett, ez a fő és az, hogy mindez már csak a múlt szerencsére, a szívét szépen rendbehozták és remélhetőleg nem fog sor kerülni további műtétekre, de én a legjobbakban bízom. És nagyon büszke vagyok rá, hogy ekkora harcos és ilyen erős!
Végülis az a konklúzió, hogy minden viszonyítás kérdése: az autizmus és nyűgei karácsonykor eltörpülnek a fenti sztori mellett, szóval ha néha nyűglődök, és eszembe jut a kálváriánk - márpedig elő szokott fordulni, természetesen nemcsak ebben az időszakban - minden eltörpül ahhoz képest, amit akkor átéltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése