Újradiagnosztizálva

Múlt héten Tommal meglátogattuk a képességvizsgálót, ahonnan azzal bocsátottak el minket, hogy ugyan helytálló a diagnózis, de azért mégis... ha már úgyis... diagnosztizáltassuk újra... Szuper... Első kérdésfelvetés: na de mégis, miért? Válasz: mert az előző vizsgálat alkalmával nem én vittem el a fiam, és apuka volt kedves kivastagítva aláhúzatni a határozatban, hogy a fia diagnosztizálása még folyamatban van.... Már rég le volt zárva akkor, de mindegy, ő még mindig nem képes beletörődni. Talán majd egyszer.

Elmentünk a felülvizsgálatra, doki bácsi kérdőn nézett ránk, hogy ennyi papírral (Tomnak egy egész dossziényi irata van már, mindenféle zárójelentésekkel és leletekkel) miért is jöttünk mi vissza, mit várunk. Én semmit, leginkább a képességvizsgáló, illetve apuka, aki vár a csodára. Rövidre zártuk a beszélgetést és távoztunk egy újabb papírral, ami most már véglegesen kimondja a tutit, megpecsételve a sorsunkat.

Az a helyzet, hogy egyre jobban félek az elkövetkező tanévtől, mivel itt az iskolaválasztás a nyakunkon és ha elmondom, hogy mi a problémánk, azért nem kellünk, ha nem mondanám el, előbb-utóbb úgyis kiderül, az is baj, tehát a huszonkettes csapdájában vagyunk ezzel a fránya diagnózissal. Nekem jó így, ahogy van, én már el sem tudnám képzelni, milyen lenne, ha nem ez lenne, csak az iskolák... Ha nem kötöm fel a gatyómat és nem állok a gyerekem mellé menedzselni őt, akkor veszett ügy bárhová is a felvétel, de a remény hal meg utoljára, én bízom benne, hogy fogunk találni iskolát. Ez egy nehéz év lesz, fel kell készülni. Lelkileg.